Exhibicionizmus motiváció

Az exhibicionizmus bemutatásához több olyan fogalmat, és pszichés jelenséget vizsgálunk, amely kapcsolódik a témához. Mivel az exhibicionizmus szélsőséges megnyilvánulása az önmegmutatásnak, ezért szükséges szót ejtenünk néhány olyan fogalomról, amely a szereplési vágyhoz, mások előtti fellépéshez kapcsolódóan az elfogadott, illetve a pólus másik végén elhelyezkedő tartományba esik. Ezen kívül, néhány olyan pszichés jelenséget is bemutatunk, amely szorosan kapcsolódik a témához, összefüggései érintik a témakört.

A fentiek értelmében bemutatjuk a szociális fóbiák jelenségét, mint az exhibicionizmus ellenpólusát, a szociális szorongások néhány viselkedéssel kapcsolatos összetevőjét, és az egoizmust.

Exhibició/ nárcizmus az önkifejezés szélsőséges formája, egyfajta személyiségzavar és a megjelenésében mutatott viselkedés tipizált neve. A nárcizmus kifejezést Sigmund Freud alkotta meg egy görög mitológiai alakra, Narcissusra utalva, aki egy betegesen önhitt fiatal férfi volt. Saját önimádatának csapdájába esett, amikor beleszeretett saját tükörképébe. Később kialakult kiszélesített jelentéssel alkalmazzuk az elnevezést társadalmi csoportokra, használjuk utalásként az elitizmus bizonyos megjelenési formájára, valamint a mások helyzete iránti közönyösségre.

Az önmegmutatás, én-prezentáció, személyes márka építés, azaz az exhibició egészséges mértéke, szükséges az élet minden területén. Ezen a folyamaton keresztül tudja megmutatni az egyén a munkája, személyisége, a világnézete értékeit. Ezért az exhibícióra úgy is tekinthetünk, mint egy kirakatra, amely becsalogatja a személyes márkánk iránt érdeklődőket. Ez ugyanis nem csak a munka világában szükséges, hanem a párkapcsolatokban, a személyközi kapcsolatokban stb. is, azonban roppant fontos, hogy a kirakatunk valós árukészletet tükrözzön. Mint mindenben a szélsőség, akár a zártságról, (elfüggönyözött kirakat) akár a túl díszítettségről nárcizmusról legyen szó, (túl harsány, szemkápráztató kirakat) visszataszító az érdeklődők számára.

Exhibicionista személyiség és a társadalmi hatások összefüggései

A személyiség gondolkodási, érzelmi viselkedési minták összessége. Meghatározza az egyén személyes stílusát, befolyással van a társas környezetünkkel való érintkezésre. A narcisztikus személyiséget a nagyzási mániával, az elismerés hajhászásával és empátia hiánnyal jellemzik.

Hatalomról, túlzó önmegvalósításról álmodnak, kikövetelik környezetük figyelmét, miközben ők tapintatlanok mindenkivel. A figyelem elnyeréséért túlzó kedvességgel, látszólagos alkalmazkodással küzdenek, önzőek, követelőzőek, a kritikára túlzottan érzékenyek, a tökéletesség látszatára törekszenek, – valójában félnek attól, hogy kiderül sérülékenységük, szeretethiányuk.

Több nem régiben megjelent tanulmány szerint önimádó társadalomban élünk, és úgy tűnik, a fiatal generációra különösen jellemzőek a narcisztikus vonások. Amerikai kutatók tanulmányai szerint egyre több fiatal túlzottan énközpontú, ami több hatás együttesének következménye. Közrejátszik a szülői engedékenység, a fogyasztói társadalom, a showbiznisz testközelbe kerülése, az önérvényesítés fontossága a karrier területén. Így a mai fiatalok egészen kora gyerekkorban már megtanulják, hogy egyediek, különlegesek, és az élet kizárólag róluk szól. Jó példa erre az amerikai gyerek számára meghirdetett szépségversenyek sokasága, ami erősíti a szépség kultuszt, a szereplési vágyat, a tökéletességre való törekvést, az egoizmust, a figyelem magunkra vonzásának igényét bármi áron. Andrew P. Morrison szerint felnőtt korban bizonyos mennyiségű nárcizmus szükséges ahhoz, hogy az egyén tisztában legyen szükségleteivel, ezáltal pedig kiegyensúlyozottá váljon másokkal való kapcsolataiban. Morrison egy egészséges arány megjelenését tartja fontosnak a személyiségben, azonban a jelenleg divatos társadalmi hatások felborult egyensúlya túlságosan a külsőségekre tereli a hangsúlyt és ez felborítja a személyiség egészséges mintázatait.

Exhibicionizmus és egoizmus összefüggései

Az ego-én – ösztön-én – felettes-én fogalmak Sigmund Freud munkássága óta ismertek a pszichológiában. Az ego és az egoizmus fogalmak összefüggésben állnak az ÉN igényszintjének és a válaszainak valamint a szélsőségek felé való elmozdulásának feltárásában.

Az ego (én) az ösztönéből akkor alakul ki, amikor a gyermek megtanulja, hogy a szükségleteit nem mindig elégítheti ki azonnal. Az ÉN a külvilág folyamatos hatására fejlődik ki, legfőbb működése az ösztön-én késztetéseinek megzabolázása, elfogadható formákba terelése; kompromisszum keresése a belső hajtóerők és a külvilág által felállított korlátok között. Az ÉN az összekötő kapocs a belső történések, vágyak és a külső valóság között. Egyrészt tapasztalatokat szerez a külvilágból, megtanulja, hogy melyek azok a tárgyak, amelyek a kielégülést szolgálják vagy melyek a veszélyesek, másrészt az ösztön-énnel folytatott párbeszédében, ellenőrzi az ösztönkésztetéseket. Eldönti, hogy mely igények elégíthetők ki, és melyek szorulnak megfelelő tárgy hiányában késleltetésre. Az ÉN egyensúlyi állapot fenntartására törekszik, és ha ez az állapot valamilyen – külső vagy belső – ok miatt veszélybe kerül, szorongásjelzéssel válaszol. Az ÉN feladata a külső veszélyek és a szorongás kiküszöbölése. Az egoizmus szó arról a működési túlreakcióval dúsított állapotról szól, amikor felborul az egyensúly az ÉN, az ösztönök, a vágyak és a korlátok között.

A Filozófiai kislexikon meghatározásában: Egoizmus: „életelv és erkölcsi tulajdonság, amely az embert a társadalomhoz és a többi emberhez való viszonya szempontjából jellemzi: lényege, hogy az ember magatartása során csak a saját érdekeit követi, nincs tekintettel a társadalom és környezete érdekeire; az individualizmus egyik megnyilvánulási formája. Az egoizmus inkább a magántulajdonosi viszonyokra jellemző.

A Kislexikon szócikke szerint: „Egocentrizmus: világ és életszemlélet, mely minden kérdést az „én” szemszögéből ítél meg.” „egoizmus: az önző egyéni érdeket előtérbe helyező álláspont.”

Mint látható a meghatározások lényege az, hogy az ÉN, azaz az ego, cselekedetei által önmagára reflektálja az érdekeit, vagyis a saját érdekeknek akkor is érvényesülnie kell, ha az mások érdekeit sérti. Olyan életelv, mely szerint az ember saját magát állítja tevékenysége, viselkedése középpontjába. Olyan magatartás, ami saját, önös érdekeit a társadalom, a közösség és mindenki más érdekei elé helyezi. Az egoizmus ugyanakkor erkölcsi tulajdonság is, mely a társadalommal és más emberekkel való viszonyában jellemzi a személyiséget.

A fentiekből is látható két alapvető különbség az egoista és a narcisztikus személyiség között. Az egoista önző, a narcisztikus pedig önimádó. Az egyik a saját érdekeit helyezi előtérbe másokéval szemben, a másik a saját, leginkább külső tulajdonságait tartja jobbnak mindenki másénál, és elvárja, hogy ezt a környezete állandóan visszaigazolja számára.

Most kapcsoljuk össze a két működést, – hiszen az ego, mint külső, belső igény „harmonizátor” és az exhibicionizmus, mint a jó benyomás keltés a külvilág felé, szimbiózisban él egymással. Erving Goffman kísérletei arra kerestek választ, hogyan kelt benyomást az ember a környezetével való interakció során. Goffman abból indult ki, hogy az ÉN (self) tartalmazza az ember önmagára való reflektálását, és annak a tudatát, hogy a másik személy számon tartja, mint társat. A benyomáskeltés kifejezéssel azokat a terveket, gondolatokat, motivációkat és jártasságokat írja le, amelyek mind befolyásolják másoknak szánt közléseinket. Különösen fontos azok számára, akik más emberekkel többnyire csak röviden és felszínesen érintkeznek, pl.: politikusoknak, kereskedelmi ügynököknek.

Erving Goffman kutatásai során azt találta, hogy az ÉN interakcióba lépve a maga előnyére kontrollálja az elérhető eredményeket, és a kontrollt igyekszik észrevétlenné tenni, tehát irányítani igyekszünk az önmagunkról keltett benyomást. Úgy is tekinthetünk erre a folyamatra, mint egyfajta önreklámra, amivel az interakciók során a legmagasabb csereértéket szeretnénk elérni. A pozitív benyomáskeltési stratégia igazi nyeresége, hogy ha pozitívan gondolkodnak rólunk, az javítja énképünket. Goffman dramaturgiai modelljében mindannyian szerepeket játszunk a saját színpadjainkon, különböző forgatókönyvek alapján.

A színházunk homlokzatán van az a maszk – pozitív társadalmi értékként beépülve a személyiségbe, – amelyről egy személy sikerrel hirdeti, hogy azt képviseli. Ha a viselkedés alakításunk nem éri el a kívánt szintet, fenyegetheti a komfortos társadalmi kapcsolat érzésünket. Goffman tanulmányaiban részletesen kifejti a különböző viselkedések és szerepek funkcióit az ego én-védelmével, sikeres szerepléseivel kapcsolatban, amely meghatározza, erősíti, vagy gyengíti az ego külvilággal kapcsolatos interakcióinak eredményességét.

Exhibicionizmus kontra szociális fóbia

A bevezetőben említett túlkompenzált önmegmutatás, azaz exhibicionizmus másik pólusán azok a személyek vannak, akik rettegnek a nyilvános szerepléstől, attól, hogy mások elítélik őket. A gátlásosság kialakulásának legnagyobb veszélye kamaszkorban fenyegeti a fiatalt, hiszen soha máskor nincs akkora jelentősége a barátaink véleményének, mint ekkor. A kortárscsoportok jelentősége ebben az életszakaszban a legnagyobb, kezdődnek az előkészületek a társadalomba való betagozódásra. Ekkor dől el a többiek és a saját értékítéletek mentén, hogy a kamasz népszerű lesz vagy népszerűtlen, így óriási a tétje minden megnyilvánulásának. Ekkor a csoportban nagy ára van egy esetleges „bukásnak”, mert könnyen lehet, hogy a többiek kinevetik, kifigurázzák, akár meg is alázzák. Súlyos esetekben ide vezethetőek vissza a szociális szorongásos zavarok kialakulásának kezdeti momentumai.

A szociális fóbia, vagy enyhébb esetben szorongás emberi viszonylatban a szociális kapcsolatokban rejlő veszélyekre való reagálás.

Stefan G. Hofmann és munkatársai kutatásuk eredményeként, hat alcsoportból álló rendszert javasoltak a szociális fóbia mechanizmusainak feltárására.

Az első, „félelmi” típusba azok tartoznak, akiket elsősorban a szociális helyzetekre kialakuló testi tünetek, vagy pánikrohamok jellemeznek. Ők a testi tünetektől vagy a pániktól félnek, s kevésbé tartanak a negatív értékeléstől. A második típust Hofmannék „szorongásos”-nak nevezik. Ez a típus előre vetített szorongása miatt eleve kerül minden szociális kihívást. A harmadik típus a „félénk„. A félénkség egy temperamentum sajátosság, amelynek lényege az újdonságtól, ismeretlentől való félelem, jelen esetben az emberi kapcsolatok irányából érkezőkre vonatkozik. A következő alcsoportot leginkább „csinovnyik”-nak nevezhetnénk, mert akik ide sorolhatók, azok állandóan és mélyen átélik alárendeltségüket, állandóan alázatosak, mukkanni sem mernek, mindig attól félnek, kit bántottak meg, mikor mondtak rosszat. A „haragos” alcsoport, jellemzője a kontrolálatlan harag és ellenségesség. A megszégyenülés ugyanis egyesekben szoros kapcsolatot mutat a mások iránt érzett tehetetlen, ki nem fejezett haraggal és mások hibáztatásával.

A motivációhoz kapcsolt személyes attitűd, képességek, készségek

·         Határozottságot és bizalmat sugároz

·         Összefüggésekben képes gondolkodni

·         Energikus

·         Rugalmas, barátságos, ugyanakkor objektív

·         Gyorsan, eredményesen dönt

·         Humorérzékkel megáldott

·         Jó fellépésű, magabiztos

·         Eredményességre törekvő

·         Érzékeny a környezet változásaira és a feladataira, problémáira

·         Képes dramatizálni dolgokat

·         Helyzetfelismerő

·         Csoportdinamikában jártas

·         Jó szervező, jó kommunikátor

·         Stratégiai gondolkodó

·         Kezdeményező

·         Jövőbetekintő

·         Elemző

·         Célorientált

·         Alkalmazkodó

A szakmai anyaghoz felhasznált irodalmak listáját megtalálhatod a Felhasznált irodalom menüpontban ITT.