Europe in your hands Romania

2013 szeptember 11-21 között a “Legjobb vagyok” Tehetségmentoráló Kiemelten Közhasznú Nonprofit Kft. 6 tagú csapata részt vett egy nemzetközi ifjúsági cserén, amelyet a Youth In Action program keretében szervezett a marosvásárhelyi Liga Pro Europa, 5 ország 30 fiataljainak részvételével. A program fő témája egymás kultúrájának megismerése a kézművességen, népművészeteken keresztül. Alább olvashatók a résztvevők beszámolói.

Szeptember 11-szeptember 21-e között egy különleges külső- belső utazáson vettem részt 5 másik fiatal társammal együtt, akikkel a “Legjobb vagyok” Tehetségmentoráló Kiemelten Közhasznú Nonprofit Kft.-t képviseltük a Marosvásárhelyen megrendezésre kerülő „Europe in your hands” elnevezésű programon.

A csapat tagjai közül voltak olyanok, akiket már ismertem korábban, de voltak olyan tagjaink is, akikkel most az utazás előtt ismerkedtem meg, és ezúton is szeretnék köszönetet mondani, hogy 10 napig együtt dolgozhattunk, mert bátran állíthatom, hogy a mi kis magyar csapatunk tényleg a “Legjobb” volt, és büszke voltam arra, hogy én lehettem ennek a csapatnak a vezetője. Mindig időben ott voltunk ahol kellett, mindig tudtuk, hogy mikor mi fog következni, észrevettük, ha a szervezőknek segítségre van szüksége, és nem voltunk restek segíteni, többek között olyan felelősségteljes feladatokat is kapott a csapatunk, mint például a záróeseményen a tolmácsolás, a fotóverseny koordinációja, vagy a kiállítási tárgyak elhelyezése.

Számomra ez a program egy igazi utazás volt, hiszen a szülővárosomtól, a védett, biztonságos környezettől majdnem 600 km távolságra voltam, közel 12 órányi vonatútra, így egy új, teljesen ismeretlen környezetben kellett megteremtenem, megteremtenünk azt a biztonságos szeretetteljes környezetet, ahol a következő 10 napunkat eltöltöttük. Amikor megérkeztünk a vasútállomásra és találkoztunk a fogadó szervezet (Liga Pro Európa) képviselőjével, Smaranda asszonnyal és az unitárius lelkész úrral, éreztem, hogy nem lesz ezzel problémánk, bár akkor kicsit megijedtem, amikor kiderült, hogy a kis csapatunk külön-külön szobában fog lakni, így én a törökök csoportvezetőjét kaptam meg szobatársamul, aki hajnal 2 órakor érkezett a litván csapattal együtt Bukarestből busszal.

Már korábban is, hogyha kisebb – nagyobb csapattal dolgoztam együtt, többször kaptam visszajelzéseket azzal kapcsolatosan, hogy milyen jó, hogy gondoskodom a csapatról, legyen az egy-egy tárgy kölcsönadása, vagy egy szendvics elkészítése, akár egy-egy nehéz helyzetben egy bizalmas beszélgetés.

” Tudom, hogy bizonyos emberek ezt úgysem fogják mondani, ezért én kimondom: Nélküled kudarcba fulladt volna ez az egész a törődésed, az hogy felvállaltad a konfliktust, és az a meleg gondoskodás, ami árad belőled, sokszor átlendített nehéz pillanatokon.”

“Jó veled együtt lenni, mert nagyon szuper, ahogy gondoskodsz”

Ez a tyúkanyó énem ezalatt a 10 nap alatt is bőven megmutatkozott, és nem korlátozódott csupán a magyar delegációra, hanem a család olasz tagokkal is bővült, akiknek szintén jól esett az a törődés és szeretet, amit tőlem kaptak, és én kaptam tőlük.

Hogyan kommunikáltunk? A nyelvek sokszínűsége, mint egy bábeli világ vett minket körül magyar, angol, román, lengyel, olasz, török, és bár a hivatalos nyelve a programnak angol volt, néha mégis meglehetősen nehézkes volt angolul kommunikálni, mert viszonylag kevesen, keveset értettek, így nagy hangsúly helyeződött a nonverbális kommunikációra, pl. a zene, a tánc, a művészetek nyelvére.

Mivel már a „Legjobb vagyok” csapatát elég régóta erősítem, így igyekeztem minél többet gyakorolni azokat a dolgokat, amiket korábban a mentorprogram résztvevőjeként, illetve önkénteseként megtapasztaltam, például hogy ha egy feladatot szükséges megoldanunk, akkor sokszor a feladat megoldásának kulcsát nem a kognitív területen kell keresünk, hanem mélyen belenéznünk magunkba, és hallgatni arra a belső hangra, amit a szívünk súg nekünk.

Igen, jelentem, mertem hallgatni a belső hangra több esetben is, sőt a különböző alkotó folyamatok során többször a flow élményét is megéltem, és nagyon-nagyon jó érzés volt. a mentorprogram résztvevőjeként, illetve önkénteseként megtapasztaltam, például hogy ha egy feladatot szükséges megoldanunk, akkor sokszor a feladat megoldásának kulcsát nem a kognitív területen kell keresünk, hanem mélyen belenéznünk magunkba, és hallgatni arra a belső hangra, amit a szívünk súg nekünk. Illetve az elengedés művészetét sem féltem gyakorolni, bár az különösen nehéz volt az utolsó közös estén, amikor mindenki az érzéseivel, leginkább a könnyeivel küzdött, és még az erős, mindig vidám mókamesterek is egymás vállára borulva búcsúztak egymástól, igen ezek a könnyek is jelezték, hogy itt ezalatt a 10 nap alatt nagyon sok minden történt. Barátságok szövődtek, és ez a 10 nap örökre szóló élmény marad mindenkinek, aki ebben résztvett.

Idén szeptember 11 és 21 között lehetőségünk nyílt kilenc felejthetetlen napot Erdélyben töltenünk egy nemzetközi ifjúsági találkozón, amely során – a magam nevében – soha nem várt pluszokkal bővült a személyiségem. Minden újba vegyes érzésekkel vágok bele, és nem volt ez másként ezzel az úttal sem. Tele voltam kételyekkel: vajon megtalálom a helyem a csapatban, képes leszek-e hasznos tagjává válni, meg tudom-e értetni magam angolul, fel tudom-e venni a ritmust – csapatmunka, játékok, buli, folyamatos aktivitás. Ugyanakkor tele voltam kíváncsisággal, ugyanezekre a kérdésekre – miközben féltem a negatívumoktól – bizakodva vártam az igenlő válaszokat, a pozitív megerősítéseket is. És végül megkaptam!

Már a vonaton, odafelé zötykölődve kiderült, hogy a magyar teammel nem lesz gond. Olyan könnyedén összehangolódtunk és olyannyira nyitott volt mindegyikünk, hogy a rettegett, tizenkét órás utazásból kizárólag poénokra és nevetésekre emlékszem. Az ötödik nap estéjén üldögéltem az ablaknál, amelyből a Medve-tóra nyílt kilátás. Mellettem Sara, a dél-olasz lány, akit már a megérkezésünk legelső percében rettentően megszerettem; velem szemben az egyik román lány, Mihaela, mellette Zsófi, aki jobbján egy másik román lány, Alexandra várta a vacsoráját. Közben esetlenül, de annál lelkesebben próbáltunk beszélgetni angolul arról, ki mit csinál, ha éppen nem itt van, s ekkor derült ki számukra, hogy a mi csapatunk legtöbb tagja tulajdonképpen a vonaton ismerkedett meg egymással. Hitetlenkedés ült Alexandra arcára, mivel, mint azt elmondta, szerinte mi voltunk az egyik legösszetartóbb, legjobban kooperáló csapat az összes közül. Mondanom sem kell, nagyon jó érzés volt ilyen visszajelzést hallani, hiszen ez megerősített minket abban, hogy kifelé ugyanazt kommunikáltuk, amit mi egymás közt, egymás iránt éreztünk. Ugyanakkor mindenféle elfogultság nélkül mondhatom, hogy nemcsak egymással, de a többi résztvevővel is ugyanilyen könnyen tudtunk együttdolgozni és sikerült megtalálni a közös hangot. A trip végére egyetlen népes családdá kovácsolódtunk össze, amibe beletartoztak átmulatott esték, kisebb-nagyobb konfliktusok, ölelések, keményen végigdolgozott napok, kedves szavak és búcsúkönnyek… Búcsúkönnyek, mert nagyon nehéz volt elszakadni egymástól, az élményektől, a helytől és mindattól, amit ezek a napok jelentettek nekünk.

Számomra a legelső tanulság az volt, hogy rádöbbentem, mekkora ereje van az érintésnek. Amikor valaki fizikailag megérint, általában zavarba jövök, nem tudom kezelni a helyzetet. Itt viszont nem volt helye hezitálásnak – egy váratlan ölelés vagy egy biztató kézsimogatás a mindennapjaink részévé váltak. Pláne, ha az ember nem a számára megfelelő szinten beszéli a közös nyelvet, egy-egy ilyen apró gesztus beszédesebb lehet bármely szónál. Emellett rájöttem arra is, hogy mind a nemzetenkénti, mind a vegyes nemzetiségű csoportmunkában akkor tudok hatékonyan részt venni, ha – amellett, hogy a társakra is odafigyelek – bízom saját magamban, és elhiszem, hogy jó az az ötlet, amiről éppen meg akarom győzni a többieket. Másként nem megy. Ugyanúgy, ahogyan a nyitottság is nélkülözhetetlen. Megtehettük volna, hogy elutazunk Erdélybe, ingyen kapunk koszt-kvártélyt, lézengünk, elüldögélünk, hagyjuk magunkat sodródni, majd hazajövünk nyugodtan, mint akik jól végezték dolgukat. Persze, megtehettük volna, de mi értelme lett volna?

Ha nem lettünk volna mi, Legjobbak olyan nyitottak, amilyenek ténylegesen voltunk, nem éltük volna át az út leglényegét. Nem születtek volna meg ezek a barátságok, nem kaptunk volna rengetegsok élményt, tapasztalatot, pozitív visszajelzést, meghívást Itáliába, és nem mondhatnánk el magunkról, hogy beletartoztunk a „keménymagba”. Hiszen ha feladat volt, mi ott voltunk, csináltuk, segítettünk, részt vettünk, és eközben – vagy talán éppen ezért – élveztük minden percét. Büszke magyarokként és büszke Legjobbosokként mi tenni akarásunkat, ötleteinket, tudásunkat és összetartásunkat vittük Erdélybe, cserébe pedig sok-sok szeretetet, pótolhatatlan kapcsolatokat, újfajta ismereteket, tágabb világszemléletet és lendületet hoztunk haza. Úgy gondolom, ezzel a cserével mindannyian gazdagabbá váltunk.

Már a Marosvásárhely felé tartó vonatút után tudtam, hogy nem lesz gond a magyar csapattal. A tizenkét óra elég volt arra, hogy egy rögtönzött kis csapatépítéssel (beszélgetés, nevetgélés, kávé mellett ismerkedés) közelebb hozza a résztvevőket egymáshoz. Amikor bekerültem a csapatba, nagyon izgatott és boldog voltam, de volt bennem egy kis félsz is, mi lesz, ha nem tudok érdemben hozzátenni a csapat működéséhez. Ez a félsz egy pár nap alatt elmúlt, mert mint kiderült, ha együtt dolgozásról van szó, igenis oda tudom tenni magam. Kreativitással és kitartással tudtam segíteni a magyar csapat működését. Nagyon sokat segített a csoportvezetőnk Zsófi, aki mindig minden helyzetben készen állt, hogy segítsen, egyfajta pótanyukája volt mindenkinek.

Ez a tíz nap viszont nem csak a magyar csapatról szólt, hanem arról, hogyan tudsz együtt működni a különböző országok küldöttjeivel. Nagyon érdekes volt látni, hogy az első perctől kezdve majdnem mindenki milyen nyitott a másikra, a másik kultúrájára és hagyományaira. A legnyitottabb “nemzet” az olasz volt. Velük az első pillanattól kezdve jóban volt a magyar csapat. A legnehezebben a török csapat nyílt meg, de ebben az is közrejátszott, hogy csak egy ember beszélt angolul a török csapatból. Később természetesen ők is feloldódtak. Fura volt viszont látni, hogy a litván és a török szervezetek úgy küldték ki a részvevőiket, hogy azok egyáltalán nem beszéltek angolul. Ezúton is küldenék egy hatalmas pirospontot a „Legjobb vagyok” vezetőségének, amiért olyan gyerekeket gyűjtöttek össze, akik társalgási szinten tökéletesen tudtak angolul. Ha már a „Legjobb vagyok”-nál tartok, hadd jegyezzem meg, hogy ha egy kis időre is, de büszkén vállaltam, hogy ehhez a szervezethez tartozhattam. Nagyon tetszett a hozzáállás és a kedvesség, amivel fogadtak engem, mint külsőst. Remélem még lesz folyatás, és részt vehetek majd a további LV.-os programokon is.

A marosvásárhelyi ifjúsági csereprogram életem egyik legmeghatározóbb élménye volt. Fantasztikus volt a hangulat, szinte végig. Nagyon sokat nevettünk és csodálatos embereket ismerhettem meg. Az estéket mi alakítottuk, aminek sokszor az lett a vége, hogy összegyűltünk egy szobában és beszélgetéssel, játékokkal ütöttük el az időt hajnalig. Persze volt bulis est is ahol sok tánccal eresztettük ki a fáradt gőzt. Egy élmény volt, hogy kreatívkodhattunk a különböző kézműves foglalkozásokon. Nem gondoltam volna, hogy így le fog kötni pl. egy fakanál megfestése. A tíz napban megtanultam, hogyan kell a leghatékonyabban nonverbális kommunikációt folytatni egy külföldivel. A kompetenciáim, amik szerintem fejlődtek a kirándulás alatt? Csapatban dolgozás, nyelv (nem csak angol), informális tanulás, türelem, empátia és kitartás.

Én azt vallom, hogy mosolyogj a világra és a világ visszamosolyog. Nekem ez volt a mottóm a tíz napban és azt hiszem kiválóan működött.

u.i. Engedd el! 🙂

Első körben szeretném megköszönni ezt a felejthetetlen és élményekben gazdag utat. A „Legjobb vagyok” nélkül ez nem jöhetett volna létre. Mi is azon voltunk, hogy a legjobbak legyünk, ami szerintem sikerült is, mert mindig mindenhova időben érkeztünk, és ahol tudtuk, segítettük a moderátorok munkáját. Nagyon sok információt tudtunk meg az út alatt a különböző kultúrákról, és az olaszokkal életre szóló barátságokat kötöttünk. Ami számomra eddig nehézség volt, az a csapatmunka, de úgy érzem itt sikerült ezzel a feladattal megbirkózni és egészen jó kis csapatot hoztunk össze, nagyon összhangban voltunk egymással. Odafigyeltünk rá, hogy mindenki nagyjából egyformán vegye ki a részét minden feladatnál. Az angoltudásom is fejlődött, új szavakat tanultam. Ami még szintén fejlődött bennem, az a türelmi készségem, ugyanis segítettem a fénykép versenyre összegyűjteni a képeket, de sok probléma adódott. Ennek ellenére meglepő türelemmel és toleranciával meg tudtam oldani a feladatot, és a végére gyönyörű képek kerültek kinyomtatásra. Ami még fontos, hogy voltak olyanok, akik nem tudtak olyan jól angolul, de velük meg tudtuk oldani a nonverbális kommunikációt, tehát ebben is fejlődtem. Sok kézműves foglalkozás volt, így az ottani kultúrából is tanulhattunk, valamint fejlődött a kézügyességem is. A magyar kultúrát és hungarikumokat úgy vélem kiválóan bemutattuk, mert azóta is a magyar pálinkát emlegetik. Összességében nagyon jó út volt, jól éreztük magunkat, és alig várom, hogy legközelebb is részt vehessek egy ilyenen.

Tizenegy szeptemberi nap. Ha az utazást nem számítjuk, akkor csak kilenc. Fura ezt leírni, mert jóval többnek tűnt. Kilenc, élményekkel teli, intenzíven megélt, felejthetetlen nap. És még ennél is több.

Minden az utazással kezdődött és végződött. Az egész élménynek az alapját az teremtette meg, hogy elmentünk valahová messzire, és onnan visszajöttünk. Azonban ahhoz, hogy ténylegesen odaérjünk, át kellett zsilipeznünk egy másik világba. Erre tökéletesen alkalmas volt a majdnem 12 órás vonatút.

Már a megérkezés első óráiban rájöttem, hogy innen csak úgy térhetek haza hiányérzet nélkül, ha az itt töltendő napokban végig nyitott leszek. A többiekkel való megismerkedés során elhatároztam magamban, hogy feltétel nélkül elfogadom a másikat, és kiűzök a fejemből minden sztereotípiát, ami a másik nemzetisége vagy kinézete alapján eszembe jutna. Ez a módszer bevált, hiszen számos olyan élménnyel lettem gazdagabb, ami a többiek egyéniségének kibontakozásából fakadt.

A program nagyon sokszínű volt, a környezet pedig kellemes. Sokszor bejártuk Marosvásárhely hangulatos utcáit és ellátogattunk Erdély néhány természeti látnivalójához, amelyek nagyon inspirálóak voltak, azonban sokszor éreztem úgy, hogy ezek csak háttérként szolgálnak. Az igazi élmények a közösségen belüli interakciókból születtek. A közös játékok, táncolás és zenélés közben mindenki érezte, hogy itt most történik valami. Valami, amit nehéz lesz itt hagyni, mert időben és térben tovább kell menni. De erre a valamire mindig vissza lehet emlékezni.

Az út során megértettem, hogy az európaiság megélésének különböző lehetőségei vannak. Ahhoz, hogy európainak érezzük magunkat, lehet hallgatni Chopin-t, csodálni Klimtet és a szecessziót, érdeklődni a görög mitológia iránt, inni magyar borokat vagy cseh söröket, szurkolni európai futballcsapatoknak és így tovább. De fel lehet fedezni (újra) az erdélyi népművészetet, élvezni a különböző kultúrák párbeszédeinek eredményét, megtanulni a magyar, román, cigány, szász táncok alaplépéseit, kipróbálni a hagyományos kézművesség módszereit. Az út során megtapasztalhattam egy másfajta európaiságot, ahol a népművészet sokkal hangsúlyosabban van jelen. Ezzel egy újabb vonással gazdagodott az identitásom.

Mit lehet várni egy 10 napos interkulturális utazástól, 30 emberrel, összezárva egy légtérben? Történést, eseményeket. Amit a legegyszerűbben elmondhatok erről az útról, hogy képtelenség lett volna unatkozni.

Elindulsz a szokásos sztereotípiáiddal egy útra, tele lelkesedéssel és izgatottsággal és az egyetlen csalódás, ami ér, hogy az előítéleteid hamisnak bizonyulnak majd.

Sokat tanultam ez alatt a tíz nap alatt: az emberi másság végtelen, és a türelemmel, toleranciával lehet csak boldogulni ezzel a ténnyel. Nyitottan indultam el, és ezáltal úgy érzem, nagyon sok jót tapasztaltam. Úgy érzem, a rövid idő ellenére, hogy fejlődött bennem az alkalmazkodás, a konfliktuskezelési és a strapabírói készségeim is (ennyi éjszakázás és sok zsúfolt programú nap után már viszont kevésbé meglepő tény…)

A hangulat nagyon jó volt, bár néha feszült volt, és az idő kicsit kevés volt, hogy mindenki felé nyissunk a légkör mégis felejthetetlenül jó volt!!

Talán amit a legjobban élveztem a szokásos kezes-lábas kommunikáció volt (amit már az idegenforgalomban lévő munkámmal megszoktam). Jó érzés volt néha szavak nélkül kommunikálni, mintha már olyan jól ismernénk egymást, hogy tudnánk olvasni egymás non-verbális jeleiből. A légkör már-már olyan családias volt hogy nem egy ember mondta elbúcsúzásnál hogy családként tekint a csapat többi tagjára. Nagyon síros búcsúzások voltak az utolsó napon!!

Tekintsd meg galériánkat!